Gyönyörű nyár végi szombat hajnal volt, ideális egy jó tekerésre. Kellemes idő, még üres utak, szép napfelkelte a Hajógyári-szigeten. Aztán mégsem erről maradt emlékezetes.

Hanem a Honvéd kajak-kenu szakosztályában ajtót nyitó hölgy elképedt arcáról, mikor negyed hétkor rendeltem egy vodkát a büfében.

Már akkor is meglepődve nézett rám, amikor megkértem, legyen olyan kedves, engedjen be a mosdóba, mert lemosnám a porral kevert vért a kezemről, de elképedését a szesszel tudtam fokozni.

Miután tisztáztuk, hogy csak külsőleg, fertőtlenítésre használnám, közölte, hogy nem ad, és elővette az elsősegély-ládát. Ortodox módon, Betadine-nal fertőtlenítette, aztán bekötözte az alkaromon lévő méretes hasadást.

Alighanem itt tudatosult bennem is, hogy a nap további részében orvosi, majd kórházi ügyeletre szaladgálok majd.
Pedig amikor kipöcköltem a sebből a benne lévő, mogyorónyi kődarabot, nem tűnt olyan veszélyesnek a történet.

Mivel a fájdalom nem volt vészes, a kaviccsal voltam elfoglalva, meg azzal, hogyan lehettem ennyire ügyetlen. Az egyik pillanatban még szép lassan gurultam a sétány mellett lévő kukához, hogy kidobjam a korábban elmajszolt energiaszelet papírját, a következő pillanatban pedig a földön feküdtem a bicikli alatt.

Azt persze már tudom, hogy meg kellett volna állni egy pillanatra, esetleg a mez zsebébe tenni a szemetet és otthon kidobni, azt viszont a mai napig sem, hogy a hihetetlen mozgáskoordinációm, vagy a murvás, köves út miatt estem el.

A produkció eredménye mindenesetre egy összekarcolt cipő lett és két lyuk a nadrágomon. Meg persze a kavics a bőröm alatt.

A vodkából végül egy kóla lett és a Strava szerint személyes rekordok hazafelé a Nánási úton, bekötözött karral. Biztos, ami biztos, a Honvédos hölgy még figyelmeztetett, hogy kifelé vigyázzak a K-hídon lévő síneken, mert nagyon csúszósak

Az esti Palotai DJ-szettet azért nem hagytuk ki. A pohárban természetesen szóda volt.

A háziorvosi ügyeleten újabb kötözés után sebészhez irányítottak, mondván, hogy ezt varrni kell. Az épp ügyeletben lévő ismerős sebész gyorsan beszúrt egy tetanuszt, majd

– miközben egy szikével „trimmelte” a bőröm –

közölte, hogy épp ellenkezőleg: mivel a kavicsok egy kis zsebet vágtak a karomon, ezüsthálóval még napokig nyitva kell tartani és fertőtlenítőszerrel meg fültisztító pálcikával tisztogatni, hogy szépen gyógyuljon.

A kedvenc crosstrekkinges képem.

A gyógyulás néhány hete alatt megtanultam, hogy a Betadine bizony csíp, ráadásul nem mehettem bringázni sem, ezért el is döntöttem, hogy eladom a biciklimet.

A világszerte pusztító vírus hatásai természetesen minket is elértek: betegek nem lettünk szerencsére, viszont a fertőzéstől való félelem, az óvatosság és a maszk a mindennapjaink részévé váltak. Azon mindennapoké, amelyek gyökeresen megváltoztak.

Csendélet kerékpárral

Nem csak a munkahelyeink irodáit zárták be, de a gyerek oviját is, így alapjaitól kellett kitalálnunk egy új rendszert, amelyben otthonunkból is megoldható két munkavégzés úgy, hogy a munkahelyi kötelezettségeink mellett családként is funkcionálhassunk.

Nem volt könnyű feladat, még úgy sem, hogy a fiunk óvodás, így „megúsztuk” a digitális oktatással járó többletfeladatokat, amelyek oly sok nehéz percet okoztak rengeteg tanárnak, szülőnek és gyereknek.

Tudtuk, hogy a megváltozott helyzetben is rendszert kell vinni az életünkbe, hogy hatékonyak és produktívak legyünk minden fronton, ne pedig csak elteljenek a napjaink a számítógépet, majd később a Netflixet bámulva.

A kizökkent világ és életünk megváltozott ritmusa, a fertőzéstől való félelem, a szeretteink miatt érzett aggódás – és sajnos gyász – óhatatlanul a stressz-szintünk emelkedését is okozta, amit már nem lehetett az edzőtermekben sem kidolgozni magunkból, így a bringázásaim még rendszeresebbé és még koraibbá váltak.

Hajnalban kelni jó

A korai kelés addig sem állt távol tőlem, de annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb emberrel találkozzak sportolás közben, a tekerésekre szinte kizárólag hajnalban kerítettem sort.

Tudom, sokan felkapják erre a fejüket, de hajnalban kelni jó.

Persze nem abban a pillanatban, amikor megszólal a fejed mellett az ébresztő. Hanem akkor, amikor legyőzöd önmagad és a lustaságod, nem átfordulsz a másik oldaladra, hanem kimászol az ágyból.

Szeretem a hajnali indulások magányos rituáléját: pár falat és korty a konyhapultnál, az aznapi mez kiválasztása, a kulacs megtöltése, egy utolsó utolsó ellenőrzés a biciklin. A kapu előtt a Garmin pittyenése azt jelenti, megvan az első siker aznapra, elindultam.

A kora reggeli tekerések csodálatos élményeket adnak. Mikor máskor láthatok egy egész vaddisznócsaládot a szomszéd utcában? Napfelkeltét a Duna-parton Szentendrén vagy Újpesten? Üres utakat?

Ha véletlenül szembejön egy másik kerékpáros, elismerően biccentetek egymásnak és tudjátok, mindkettőtök napja jól indult.

A rendszeres reggeli tekeréseknek köszönhetően csökkent a bennem felgyülemlett stressz, javult az állóképességem és fokozódott a teljesítményem, a távok hosszabbak, a tempó pedig intenzívebb lett.

Aztán mégis a lehető legkisebb tempónál jött az esés és egy viszonylag komoly sérülés.

2013-ban költöztünk ki a belvárosból az agglomerációba és feleségemmel mindketten azt gondoltuk, a rendes vidéki léthez elengedhetetlen egy kerékpár.

Esetemben ezt a gondolatot a gyerekkori emlékek is táplálták, mert egész kicsi korom óta volt bringám és mikor már nagyobbak lettünk, a falun töltött nyaralások alatt is nagyapa vagy nagymama acélvázas Csepeljével mentünk a töltésen a Tiszához, horgászni a tározóhoz, a szőlőbe, a határba, vagy csak a kisboltba („a boltba”) két tábla csokiért.

Rendes vidéki gyerekek voltunk: vittünk rajta gázpalackot, tudtuk, hogy kell felakasztani a biciklire a kapát és természetesen hírből sem ismertük se a sisakot, se az egyenletes energiaszintet biztosító sportitalokat.

Akkortájt az elszánás is igen nagy volt bennem, hogy mostantól aztán a Visegrádi-hegység minden egyes erdei útját be fogom barangolni. Alapos tájékozódás és netes böngészés, a preferenciák felállítása után tehát elmentünk egy szakboltba és vettünk két bringát.

Egy olyat, amely akár földúton is elbírja az átlagosnál nehezebb testem, meg egy olyat, amelynek kosarat lehet tenni a kormányára.

Alföldi gyerekként azonban egy dolgot nem vettem számításba: a hegyekben menni nem olyan, mint a Tisza töltésén, így két-három szenvedős (igen, bevallom, néhány esetben bringát tolós) alkalom után a kezdeti lelkesedés is megcsappant, a kifogások száma pedig megnőtt.

Hol az eső, hol a szél, hol a meleg, hol pedig egy sima kis fáradtság (khmm, lustaság) akadályozta meg a jó kis hétvégi tekerést, így a bringáink nem voltak széthajtva.

Cserébe lelkesen néztem a Giro és a Tour közvetítéseit az Eurosporton.

Aztán jött egy stresszesebb időszak, munkahely-váltás és máig tisztázatlan, de házastársi unszolást egészen biztosan tartalmazó körülmények között újra elmentem tekerni egyet.

Ekkor döbbentem rá, hogy milyen kellemes módja a bringázás a stressz levezetésének és milyen jól át lehet gondolni dolgokat egyedül, tekerés közben.

A kezdeti hét-nyolc kilométerekből huszak-harmincak lettek, rájöttem, hogy egy munkanap előtt még pont belefér egy gyors tekerés hajnalban, meg arra is, hogy a Balatonon nincsenek akkora emelkedők, mint Szentendre környékén.

Lett Strava-profil, bringás ismeretségek és rettentő hosszúnak érzett tél. Szép lassan rákaptam hát a dolog ízére.

Ezt az időszakot koronázta meg egy balatoni majd’ 80 kilométeres Keleti-medence kör, amelynek teljesítése hatalmas lökést és önbizalmat adott.

Ekkor jött a COVID első hulláma.