2013-ban költöztünk ki a belvárosból az agglomerációba és feleségemmel mindketten azt gondoltuk, a rendes vidéki léthez elengedhetetlen egy kerékpár.

Esetemben ezt a gondolatot a gyerekkori emlékek is táplálták, mert egész kicsi korom óta volt bringám és mikor már nagyobbak lettünk, a falun töltött nyaralások alatt is nagyapa vagy nagymama acélvázas Csepeljével mentünk a töltésen a Tiszához, horgászni a tározóhoz, a szőlőbe, a határba, vagy csak a kisboltba („a boltba”) két tábla csokiért.

Rendes vidéki gyerekek voltunk: vittünk rajta gázpalackot, tudtuk, hogy kell felakasztani a biciklire a kapát és természetesen hírből sem ismertük se a sisakot, se az egyenletes energiaszintet biztosító sportitalokat.

Akkortájt az elszánás is igen nagy volt bennem, hogy mostantól aztán a Visegrádi-hegység minden egyes erdei útját be fogom barangolni. Alapos tájékozódás és netes böngészés, a preferenciák felállítása után tehát elmentünk egy szakboltba és vettünk két bringát.

Egy olyat, amely akár földúton is elbírja az átlagosnál nehezebb testem, meg egy olyat, amelynek kosarat lehet tenni a kormányára.

Alföldi gyerekként azonban egy dolgot nem vettem számításba: a hegyekben menni nem olyan, mint a Tisza töltésén, így két-három szenvedős (igen, bevallom, néhány esetben bringát tolós) alkalom után a kezdeti lelkesedés is megcsappant, a kifogások száma pedig megnőtt.

Hol az eső, hol a szél, hol a meleg, hol pedig egy sima kis fáradtság (khmm, lustaság) akadályozta meg a jó kis hétvégi tekerést, így a bringáink nem voltak széthajtva.

Cserébe lelkesen néztem a Giro és a Tour közvetítéseit az Eurosporton.

Aztán jött egy stresszesebb időszak, munkahely-váltás és máig tisztázatlan, de házastársi unszolást egészen biztosan tartalmazó körülmények között újra elmentem tekerni egyet.

Ekkor döbbentem rá, hogy milyen kellemes módja a bringázás a stressz levezetésének és milyen jól át lehet gondolni dolgokat egyedül, tekerés közben.

A kezdeti hét-nyolc kilométerekből huszak-harmincak lettek, rájöttem, hogy egy munkanap előtt még pont belefér egy gyors tekerés hajnalban, meg arra is, hogy a Balatonon nincsenek akkora emelkedők, mint Szentendre környékén.

Lett Strava-profil, bringás ismeretségek és rettentő hosszúnak érzett tél. Szép lassan rákaptam hát a dolog ízére.

Ezt az időszakot koronázta meg egy balatoni majd’ 80 kilométeres Keleti-medence kör, amelynek teljesítése hatalmas lökést és önbizalmat adott.

Ekkor jött a COVID első hulláma.