Péntek volt, amikor a srác elvitte. Megnézte, ment vele két kört, majd kifizette, berakta az autójába és elhajtott. Na jó, ez nem volt ilyen egyszerű, mert kicsit legóznia kellett, hogy a Giant beférjen a Fiestába, de csak megoldotta valahogy. Még a csomagtérajtót is be tudta zárni.
Különösen rohanós volt az a péntek, ugyanis másnap kezdődött életünk első UltraBalatonja. A neve (bennfenteseknek csak UB) mindent elárul róla: hosszútávú futóverseny, amely az egész Balatont megkerüli. A legtöbben váltóban indulnak és csapatban teljesítik a több mint 210 kilométeres távot, az igazán kemények azonban egyedül, legfeljebb bringás kísérőkkel futnak.
Meg vannak maroknyian, akik kifejezett időcéllal indulnak el.
Ilyenek voltak a lányok is, köztük a feleségemmel, csak ők nem a pályacsúcs irányába figyeltek a szakaszok kiosztása közben, hanem hátrafelé: Számukra a limitidőn belüli célba érés volt a legfontosabb.
A csapattagok zöme ugyanis először indult az UB-n, nem volt tapasztalatuk sem a váltások és a frissítések megszervezésében, sem az éjszakai futásban. Ami ugye az UB sajátja és a COVID miatt októberre halasztott 2020-as versenyen kicsit hosszabb is, mint a megszokott, májusi időpontban.
A kezem még gyógyult a Hajógyári-szigeten elkövetett esésem után, el voltam tiltva a bringázástól, így az egyik kísérőbusz sofőrjeként, mint „transport, location & supply manager” voltam a csapat tagja.
Ahogy a lányok, úgy én sem tudtam, mire számítsak és mi vár rám azon a hétvégén.
Abból a néhány futóversenyből kiindulva, amin részt vettem (kapcsolatunk hajnalán a feleségem még egy maraton váltóra is rá tudott venni, pedig már akkor sem voltunk barátok a futással) voltak persze elképzeléseim, de ezek meg sem közelítették azt, amit az UB jelent. A futás közben szerzett élményekről én magam nem tudok beszámolni, de
a csapatlogisztika is igen komoly kihívás:
másfél napon keresztül talpon lenni, folyamatosan fókuszálni, az előre lefektetett itiner alapján időben odaérni a váltópontokra, hogy a ki- és beszállás zökkenőmentes legyen. Közben figyelni a saját és a futók megfelelő energiapótlására, illetve megoldani a menet közben felmerülő, előre nem látott szituációkat. Néhány helyzetben jól jöttek a projektmenedzserként szerzett tapasztalataim, noha a csapat igazán összetartó volt.
Ennek – na meg az igazán kimagasló egyéni teljesítményeknek minden csapattag részéről – meg is lett az eredménye: mivel mindenki jobbat futott a tervezettnél, bőven szintidőn belül sikerült teljesíteni a versenytávot.
A célba érés eufóriájában a lányok természetesen azonnal meg is egyeztek, hogy jövőre ismét jövünk. Akkor már lehet, hogy én is bringás kísérőként, mivel az egyik rövid pihenő során, az éjszaka közepén, valahol a déli parton egy frissítőpont mellett a telefonom nyomogatva sikerült ráakadnom a következő biciklimre és rövid hezitálás után meg is rendeltem.