„Etyek már csak pár kilométer, nem nézzük meg, ha már itt vagyunk?” – hangzott el a kérdés útitársam szájából Biatorbágyon. Mikor ráálltam a kis hosszabbításra, még nem tudtam, hogy a túra végén alig várom majd, hogy visszaérjek az autóhoz.
Kellemes kis vasárnapi túrának ígérkezett: Kelenföldtől Biatorbágyig, majd onnan vissza. Hogy elkerüljük a nagy meleget, viszonylag korai indulást terveztünk, fél nyolckor már úton is voltunk. Nem egy coffeeride ugyan, de nem is rossz.
Ahogy nem volt rossz az aznapra kitalált útvonal sem.
A Bikás parktól a városban viszonylag egyszerűen, Albertfalván, a Rózsavölgyön és Kőérberken keresztül lehet eljutni Kamaraerdőig, ahol a Budapest-Balaton kerékpárút kezdődik.
Ha nem szeretnénk a városi közlekedésben tekerni, a 41-es villamos jelent megoldást, amely segítségével Buda szinte bármelyik pontjáról egyszerűen eljuthatunk a kamaraerdei végállomásig.
Innen pár méter a Kolozsvári utca – immár Pest megyében – ahol a kerékpárút kezdődik, amely akár felfestett jelzésről, akár épített kerékpárútról van szó, elég jól követhető. Törökbálinton kis forgalmú utcákon át értünk el az első izgalmasabb tereptárgyig: az M7-esen átívelő kerékpáros hídig.
Néhány sarokkal arrébb, a Régivasútsor utcában az élmény megismétlődik, az útvonal ugyanis keresztezi az M0-t is. Ezt követően szinte egyenesen lehet haladni Biatorbágyig, bár azt hozzá kell tenni, hogy az út enyhén, de végig emelkedik. Az ilyen szakaszokat hívják az Eurosport közvetítéseiben „kamusíknak” a kommentátorok.
A hírek szerint a biatorbágyi viadukt volt az oka, hogy hosszas egyeztetéseket követően a kerékpárút nyomvonala nem az M7-est követve, hanem ezzel a kitérővel tart a Balaton felé.
Mivel sajnos tériszonyos vagyok, én ezt a látványosságot ki tudtam volna hagyni, nem nagyon nézegettem körbe, pláne nem lefelé, igyekeztem a kazánlemezzel borított hídról mihamarabb lejutni.
Biatorbágyon belül a nyomvonal – a tiltakozás, majd népszavazás eredményeként vagy sem – kicsit kaotikus, ugyanis nem a főbb útvonalakat követi, hanem kisebb, lejtős-emelkedős utcákban kanyarog. Itt hangzott el a bevezetőben már említett kérdés is.
Miután ráálltam a hosszabbításra, némi keresgélést és kanyargást követően megtaláltuk az Etyekre vezető utat, ami végül a túra legszebb része lett: napraforgótáblák mellett, hibátlan minőségű aszfalton mászhattunk meg két emelkedőt, amelyek tetejéről remek a kilátás.
Etyekről pár perc szusszanás és némi frissítés után indultunk is vissza, hogy a Kamaraerdei Repülőtér mellett jöjjön a „dráma”.
Itt ugyanis elkezdtek görcsölni a combjaim, de annyira, hogy amikor leszálltam a bringáról, egyik lábam sem tudtam behajlítani.
Elég ijesztő volt, soha nem tapasztaltam még ilyet. Néhány perc nyújtás és masszírozás után vissza tudtam ugyan ülni, de ez a kellemetlenség megnehezítette a hátralévő néhány kilométert.
Otthon magnéziummal és hengerezéssel kezelve aztán néhány órán belül elmúlt. Valószínűleg hiába ettem és ittam menet közben rendszeresen, a melegben a szokottnál is több elektrolitot használtam el. Legközelebb jobban oda kell figyelnem az ásványi anyagok pótlására.
A túra ennek ellenére nagyon jó volt, már tervezzük a következőt, Velencéig.